A nő, aki a saját fájdalmából tanult meg szeretni”
A nő, aki a saját fájdalmából tanult meg szeretni Volt egy idő, amikor azt hittem, ami fáj, az elpusztít. Azt hittem, ami összetör, az el is vesz belőlem valamit örökre. És igen… elvett. Elvitte azt a nőt, aki mindig megfelelni akart. Aki mindig másokért élt. Aki mindenki vágyaihoz igazodott – csak a sajátjához nem. De a fájdalom valami különöset is adott. Valami csendes, lassú, mély tanítást. Megmutatta, hogy néha nem a másik ember hiányzik … hanem saját magam. A csendben lassan rájöttem valamire: a könnyek nem gyengeséget jelentenek . A sírás nem gyengeség. A szomorúság nem szégyen. Ez mind-mind tisztulás . Az a hely, ahol a lélek visszaveszi, ami az övé. Ahogy engedtem magamnak fájni, valami más is megjelent bennem. Egy halvány, alig érezhető fény. Remény. Hogy egyszer mégis lesz erőm. Hogy egyszer újra lesz mosolyom. Hogy egyszer újra lesz szívem… nem összetörve, hanem újraépülve. És lassan rájöttem: a gyógyulás nem akkor kezdődik, amikor már nem fáj. A gyógyulás akkor kezdő...